Egyszer egy ismerős arra a kérdésre, hogy milyen ideiglenes befogadó lenni, azt válaszolta, hogy „van is kutyád, meg nincs is…”
Ez ennél azért jóval összetettebb dolog, ezért most megpróbálom a lehetetlent, és összefoglalom, hogy’ is néz ki.
A hogyan kezdődött? c. rész mondhatni, szokványos: két kutya boldog falkájának a vezére (?) voltam, amikor egyik reggel a kávé elfogyasztása előtt azt láttam a kertben, hogy a három kutya együtt szimatol… várjunk csak? Három?!? Röviden: az utcára sem kellett kilépnem, hogy kutyát találjak. Erre még a legerkölcstelenebb, legszőrösebb szívű, érzéketlen ember sem mondhatja azt, hogy nem nézek oda, és majd elmegy, végtére is jól tudtam, hogy magától nem tudott volna bejutni a kertbe, így aztán kijutni sem fog tudni, következtetésképpen őt valaki nekem szánta, a drága lélek, egyem a szívét (késsel-villával, és egy kis mustárral).
Utólag derült ki, hogy a kiskutya már egy ideje járta a lakótelepet, amikor az akkori szomszédom „bejuttatta” hozzám, mondván, itt már úgyis van kutya (ezt inkább nem kommentálom).
Az ilyenkor szokásos eljárást követtem, miszerint gyereide, jaaaaj, decuki vagy! Simogatás, majd töprengés, hogy mi legyen az első lépés. Végül arra jutottam, hogy megiszom a kávét, mert az legalább biztos, és különben is, a kávé volt előbb, az új kutya csak utána lett.
Később aztán elkezdtem az eredeti gazdit keresni, fotózás, internet, plakátolás, kérdezősködés a környéken. Akkor még úgy gondoltam naivan, hogy biztosan meglesz a gazdi. Rövidre zárom, nem lett meg, illetve igen, de nem tartott igényt az alig két napja örökbe fogadott kutyájára, akit nettó egy nap alatt hagyott el. Mivel akkor nem engedték a körülményeim, hogy még egy kutyát tartsak, az interneten kerestem egy szervezetet, akik átveszik, és szerencsére találtam is. Az egyesület vezetője egyértelműen elmondta, hogyan és milyen „procedúrák” után, pontosan mikor veszik át tőlem az ebet, és így is lett. Nem egészen egy hónapig volt nálam, ez alatt elvittem állatorvoshoz, kapott oltásokat, féreghajtást, bolha-kullancs-elleni kence-ficét (kellett is, mert nem sok mindent hozott magával az előző életéből, csak bolhákat, viszont nem volt irigy, és megosztotta őket a saját kutyáimmal is), sőt, kozmetikában is járt. Az állatvédő egyesülettel egyeztettem mindent, hova, mikor, melyik orvos várja, hiszen a költségeket csak úgy tudják (és akarják) állni, ha ahhoz az orvoshoz viszem, amelyiket ismerik, megbíznak benne, és értelemszerűen tudják előre, hogy mi mennyibe kerül. Nekem csak tartani, szeretni kellett, ez meg nem volt túl nehéz, valljuk be. Egy hónap után Stiffler, a kis pincsi elköltözött az egyesület egyik ideiglenes befogadójához, és nemsokára végleges gazdira is talált.
És mivel az egyesület nagyon szimpatikus volt, hozzá(m)állásban, segítőkészségben egyaránt, nyomon követtem az életüket, és rá két hónapra bepróbálkoztam a nagy kérdéssel, miszerint ha elhozok az egyik vidéki gyepmesteri telepről egy kutyát, és „tartom”, akkor segítenek-e, ugyanúgy, ahogy a pincsinél, az állatorvosi költségekben, amíg gazdira talál, igent mondtak. Még úgy is, hogy közöltem, hogy egy fekete, nagytestű kan kutyát szeretnék kihozni, akiről tudjuk, hogy nem túl kelendő típus, sajnos. Felhívták a figyelmemet arra is, hogy átvenni nem tudják, ahogyan a pincsit, ezért csak annak tudatában vállaljam, hogy a legpechesebb esetben hónapokig, de lehet, hogy évekig nálam lesz. Ez alatt persze vállalják az állatorvosi költségeket (igen, évekig is!), de nekem kell vele együtt élnem.
Így lett a második ideiglenes kutyám, akivel ugyanúgy megfutottam az állatorvos-járatot, oltások, chip, féreghajtás, bolha-kullancsmentesítés, de mindezeket megelőzte egy kozmetika, mert a kutya szegénykém olyan büdös volt, hogy november közepén a kertben sem lehetett megmaradni mellette, nemhogy a lakásban… tövig lehúzott ablakokkal jutottunk el autóval a kutyakozmetikába, ahol úgy vártam a fürdetés végét, mint a messiást. Három hónapot töltött nálam Dalton, amikor - szerintem isteni csoda folytán - Ausztriából jelentkezett érte egy tündéri család, akik egy előző kutyájukat is az egyesülettől fogadták örökbe. Ez alatt a három hónap alatt ivartalanítódott, eltöltötte élete első karácsonyát családban, lakásban, kapott ajándékot, az őrületbe kergette a két másik kutyámat a hebrencsségével, és hát persze, hogy hozzám nőtt, megszerettem. Elvittem kutyaiskolába, hogy okosan költözzön gazdihoz (mondjuk a koszon kívül nem sok minden ragadt rá, de ez nem az iskola hibája volt), és természetesen jelentkeztem, hogy én vigyem el őt a gazdikhoz, ahol már nagyon várták. Ekkor éltem át először az „elvesztés” érzését, és bőgtem egy sort, térdre roskadva az osztrák járdán a gazdik és a kutya előtt, hogy „uuuhhhuuugyeeee naaaahhhagyooon johhhóóó kutya leszeeeeel…” – mondtam az ebnek, aki persze nem értette, mit kell itt sírni, amikor ő örült, hogy ott lehet. A gazdik meg vigasztaltak, hogy keine problem… És persze nem is volt semmi probléma, szépen beilleszkedett, és ahogy kaptuk folyamatosan a képeket, híreket róla, úgy nyugodtam meg én is, és jöttem rá, hogy jobb helyet és megértőbb gazdikat nehezen tudtam volna elképzelni ennek a kutyának. Illetve elképzelni el tudtam, de hogy találjunk is…?
Nehéz volt az elválás, ez tény, de már akkor tudtam, hogy Daltonnak sokkal, de sokkal jobb helye lesz ott, mert sokkal több mindent fognak tudni neki nyújtani, mint én valaha is. Mi ketten Daltonnal nem passzoltunk össze, sem habitusban, sem sehogy, bár egy tündér volt, és imádtam, de hosszú távon nem én voltam neki az igazi. Mindezt a legegyértelműbben úgy fejezte ki, hogy elváláskor egy pár másodperces utánam nézésen kívül nem hullajtott értem könnyeket (bezzeg én!), sőt, utána megfordult, és farokfelcsapva bevonult az új rezidenciájára, ezzel lezártnak tekintve a múltat. 

Utána beszélgettem erről az egészről az egyesület vezetőjével, aki akkor mondta először a szlogent, hogy az egyesület úgy ad örökbe, sok más szempont figyelembe vétele mellett, hogy „nálunk jobb helyre.” Azaz: hiába érzem úgy, hogy ééén aztán mindent megadok annak a kutyának: séta, szeretet, jó kaja, foglalkozás, baldachinos kutyaágy szaténlepedővel, ha akad egy olyan gazdi, akinél szintén van séta, szeretet, jó kaja, foglalkozás, sőt, megvan a baldachinos kutyaágy is, de ott nem második/harmadik/negyedik kutya lesz, mint nálam, hanem egyedüli, akkor az máris egy „nálunk jobb hely”. Hiszen nem harmad-/negyedannyi figyelem és foglalkozás jut neki. Ebben az esetben az ideiglenest igenis el kell engedni. Egyrészt mert kell a hely a következő rászoruló kutyának, akinek talán az egyetlen esélye az életben maradásra egy ideiglenes befogadó (lévén a menhelyek, panziók általában teljes és állandó teltházzal üzemelnek) másrészt pedig mert félre kell tudni tenni az önzést, miszerint én akkora spíler vagyok, hogy mindent megadok neki, így szeretni senki sem fogja, így tartani senki sem fogja, stb. Mert ez nettó hülyeség. Tudjuk, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, de senki, ismétlem, senki ne gondolja azt, hogy csak nála van az a kutya a legeslegjobb helyen… Így lesznek ugyanis a kutyagyűjtögetők, de ez egy másik mese. Igen, még mielőtt megdobáltok rothadt paradicsommal, én is ugyanezt gondoltam, ha nem is Daltonnál, de sok más kutyánál az évek során, hogy neki is, meg neki is, meg neki is én lennék a legeslegjobb gazdi, és nálam jobban aztán senki sem tudja, mi a jó annak az adott kutyának. De szerencsére, ha az embernek van egy csepp józan esze, belátja hamar, hogy egy bizonyos mennyiségű kutya után már nem érdemes növelni a falkát, szimplán azért, mert minél többen vannak, annál kevesebb idő, szeretet, foglalkozás jut nekik per kopf. Az, hogy ez a mennyiség 1/3/5/15/130 kutya, azt mindig a gazdi(k) személyisége, életstílusa, habitusa, munkája/szabadideje határozza meg.
A legnehezebb része az ideiglenes befogadásnak egyértelműen az elengedés, hiszen egyrészt az ember önző lény, másrészt óhatatlanul is kötődünk hozzájuk, én pl. sosem tudtam az ideiglenes kutyákat úgy kezelni, mintha nem a sajátjaim lennének. Ugyanannyi és ugyanolyan szeretetet, foglalkozást kaptak, mint a sajátjaim, de pontosan ezért az elválás nagyon nehéz, hiszen olyan érzés, mintha a saját kutyádat adnád oda valakinek, örökre… és minél több időt tölt nálad egy kutya, annál nehezebb örökbe adni.
Így jártam a harmadik ideiglenesemmel, aki fél évesen került hozzám, egy hónappal az után, hogy kihevertem az előzőt, és a kertben letarolt növények épp csak fellélegeztek .
Utcán talált kutya volt, egy kutyás ismerős kért neki segítséget, küldött róla egy képet, amin persze, hogy rettenetesen cuki volt, valamint már fél évesen teljesen szobatiszta, ezzel kábé végem is volt, úgyhogy egy tudatosan még véletlenül sem átgondolt, és kettő másodperc alatt megszületett döntés alapján vállaltam. (ez a cikk azért is született, mert az okos ember mások hibájából tanul, így leírom azt is, hogyan NE vállaljunk új kutyát  )
Az egyesület vezetőjének csak utólag, pironkodva vallottam be, hogy már megint elgyengültem. Nevetett, és mondta, hogy rendben, Krisztikém, akkor a szokásos módon, jó? -> Jó. Így hát ismét megfutottuk a köröket, állatorvos, chip, oltások, külső-belső parazitamentesítés, és mivel meg akartam előzni, hogy nálam legyen nagyfiú (meg mert az egyesület amúgy is csak ivartalanítva ad örökbe), nyolc hónaposan túlesett a golyótlanításon. Ez alatt az idő alatt jött velünk mindenhova, kirándulni, nyaralni, vendégségbe, és olyan szinten beintegrálódott a falkába, hogy már akkor tudtam, hogy őt még nehezebb lesz majd elengedni.
Még úgy is, hogy az első időszak nem volt csupa móka és kacagás, mert a kiskutya totál alulszocializált volt, nem közlekedett pórázon, az első időben csak a kert egy bizonyos pontján, póráz nélkül volt hajlandó elvégezni a dolgát, sokkolta a forgalmas körút, és úgy egyáltalán: mindent a nulláról kellett vele kezdeni, sőt, mínuszból, mert ahhoz, hogy a nulláig eljussunk, meg kellett tanulnia, hogy ne féljen a seprűtől, ne féljen az autóktól, és magától a póráztól sem.
És természetesen kijött rajta is a kölyök-én: azaz mindent, amit rághatónak minősített, azt annak rendje és módja szerint meg is rágta. Ide tartozott az előszoba-szőnyeg, a kerti locsoló, cipők, bakancsok, és valamilyen rejtélyes okból bármilyen műanyag tárgyra rá volt gerjedve, ami elérhető közelségben volt. Kétszer mentem vele lóhalálában állatorvoshoz lenyelt, megevett dolog miatt, és háromszor volt nem kutyagyomornak való dolog miatt bélgyulladása. Nem volt unalmas mellette az élet.
Egyszer még „gazdis” is lett, egy teljes hétvégére (persze ezt akkor még nem tudtam), úgyhogy ismét túl kellett esnem azon a furcsa érzésen (direkt nem írok sem jót, sem rosszat, mert ez tényleg valahol a kettő között van), amit akkor érez az ember gazdija, amikor közlik vele, hogy „jött egy érdeklődő a nálad lévő kutyára, és egész jónak tűnik”.
Ilyenkor finoman szólva is elkap a gyomorgörcs, és az elengedés nehézsége mellett még halálra is izgulom magam minden alkalommal, mert mégiscsak az én „kutyám kölyke”.
Az örökbe fogadási procedúra (látogatás, kölcsönös szimpátia, stb.) után elvittem hozzájuk Bütyköt, az akkor még alig egy éves ebet, és jól megsirattam őt is, de itt már kibírtam, hogy ne a kutya meg a család előtt törjön el a mécses. Két nap múlva aztán az anyuka telefonált, hogy a fia (aki a gazdi lett volna, és látogatta őt többször is, mindent vállalt, mindenre bólogatott) lelkesedése eddig tartott. Hogy stílusos legyek, farokfelcsapva vágtattam érte, és amikor kinyitották nekem az ajtót, a kutya úgy örült nekem, ahogy azóta sem örült soha…
Már akkor tudtam, sőt, 100% bizonyossággal éreztem, hogy nem leszek képes őt elengedni, de akkor még nem mondtam senkinek, mert jöttek a kételyek: mégiscsak három kutyám lenne, és úristen, az milyen „sok”, és hogy anyagilag, foglalkozásilag, séta-ilag hogy fogom bírni. A sors pedig úgy hozta, hogy ebben az időszakban nem volt rá érdeklődés, úgyhogy nyugodtan vergődhettem magamban, hogy megtartsam vagy elengedjem őt.
Végül a pro lista két kilométer hosszú lett, a kontra pedig csak három centi, így Bütyök kezét megkértem az egyesülettől, és örökkön-örökké ámen - alapon lepapíroztuk. Ennek már több, mint hat éve.
Közben maradtam az egyesületnél önkéntes, és elkezdtem kijárni a gazdikereső kutyáikhoz, panzióba, sétáltatni őket, foglalkozni velük. Teltek a hónapok, egyre jobban megismertem a kutyákon kívül az egyesület munkáját és a tagokat is, voltam számtalan rendezvényen, amit szerveztek, és végül évek után ott találtam magam, hogy már örökbe adok… Ezt csak a cikk hosszúsági korlátai miatt írom ilyen egyszerűen, de persze sok munka, tanulás és tapasztalat előzte meg mindezt. A lényeg, hogy a gazdikereső kutyák kapcsán újra és újra átéltem a „beleszeretni egy-egy kutyába”, majd pedig az „elválás tőle” érzéseket. Mert – bár ezek a kutyák nem nálam laktak, de – mivel némelyikük hosszú időn át volt gazdikereső, sokat találkoztunk, sétáltunk együtt, voltak, akiket haza is vittem egy-egy hétvégére, vagy elvittem magammal nyaralni, azaz megszerettem őket, így jó néhányszor átéltem azóta is az elengedést – részt, ami a legeslegnehezebb az ideiglenes befogadásban.

A negyedik ideiglenesem pedig egy ex-kennellakó kutya lett, aki jelenleg a rekordot tartja, mert 2010 óta, azaz immár nyolcadik éve van az egyesület gondozásában… igen, kérem szépen, ez egy majdnem komplett kutyaéletnyi idő. Én hat éve ismerem, és majdnem három éve van nálam. Ideiglenesen… Ő az élő példa rá, hogy aki majdnem egész életében kennelben lakott, illetve panzióban élt, az a kutya is zökkenőmentesen állt át a lakáskutya-lét szépségeire, sőt, azóta kirobbanthatatlan onnan. Ő Luca, aki azóta is töretlenül keresi álomgazdiját, egy olyat, aki végtelen türelemmel rendelkezik, mert Luca…nos…nem egyszerű lélek, de legalább roppant bonyolult. Róla bővebben a cikk alatti linken olvashattok, ha mertek! :)

Végül megpróbálom „röviden” összefoglalni, hogy miért is legyél ideiglenes befogadó?

- Mert annál jobb érzés nincs, mint amikor kapod a híreket, a képeket az adott kutyáról, akiről ordít, hogy jól érzi magát, és hogy imádja az új családja. Amikor olvasod, hogy miket művel a gazdiknál, és elmosolyodsz, hogy igen, nálam is ezt csinálta, nálam is pont így feküdt le, velem is pont így játszott, nekem is pont hétkor jelezte, hogy vacsora van, vagy éppen hallod, hogy mennyire okos, mert ül, mert helyben marad, mert átugrik a „tüzes karikán”, akkor nagyon büszke vagy, mert tudod, hogy mindezeket nálad/veled tanulta meg. Ez egy szavakkal nehezen kifejezhető, de nagyon-nagyon pozitív érzés! Ebből tudod teljes bizonyossággal, hogy jót tettél, és hogy jól tetted, hogy elengedted őt. Hogy megérte a belefektetett idő, energia, foglalkozás. Még akkor is, ha előtte a kutya nem volt éppen mintaeb, és pont a Te lakásodat, kertedet használta gyakorlópályának, ha szétrágta a berendezést, ha nem tudott pórázon közlekedni, vagy ha épp annyira félt, hogy alig lehetett megközelíteni. Akkor is megérte, hogy türelmesen, szépen, lassan szoktattad hozzá a nagybetűs élethez, hogy nem kaptál idegrohamot a szétrágott cuccaid láttán. Megérte, mert elindítottad a nagybetűs élet útján, és utána folyamatosan nyomon követheted, hogy hogyan is halad tovább ezen az úton a gazdival.

- Azért is nagyon fontos az ideiglenes befogadás, mert a legtöbb ember érthető módon szívesebben fogad be egy olyan kutyát, akivel már sok teendő nincs, mert már közlekedik pórázon, hallgat a nevére, és úgy amúgy: mindenkivel édes, kedves, aranyos. Nem sokan vállalják, hogy befogadnak egy lelki- és/vagy testi sérült kutyát, és „kikupálják”, pedig – sajnos – a magyarországi kóbor kutya helyzet pontosan ilyen, azaz lelki- és testi sérült kutyákból van több. Akik semmivel sem kevesebbek az társaiknál, pusztán csak vissza kell adni az emberekbe vetett bizalmukat, begyógyítani a testi (ezt a könnyebb) és a lelki sebeiket, hogy új életet kezdhessenek. Ezért van nagyon nagy szükség olyan ideiglenes befogadókra, akik vállalják az ilyen kutyákkal járó plusz nehézséget, amivel a rehabilitációjuk jár.

- De ha épp egy noproblem kutyát választasz, aki testileg is, lelkileg is teljesen egészséges, „kész kutya”: akkor pedig azért fontos és jó dolog az ideiglenes befogadás, mert egyrészt annak a kutyának megadod azt a lehetőséget, hogy családban várja az igazit, ne egy kennelben, másrészt a legtöbb ilyen kutyánál nem tudjuk, hogy hogyan is viselkedik lakásban, lépcsőházban, liftben, autóban, bkv-n, stb. Ezért Te, kedves leendő ideiglenes befogadó, leszel a tesztalany. Nekünk pedig ezek az infók, amiket Te tapasztalsz otthon, a kutyával, segítenek még megfelelőbb gazdit találni neki.

- Persze meg kell említenem azt is, hogy a legtriviálisabb ok, amiért legyél Te is ideiglenes befogadó: a hely. Mert a hely = élet. Ez nem teátrális túlzás, ez így van. Sok szervezet azért nem tud már kutyát vállalni, mert egyszerűen nincs hova tenni őket. Menhelyük nincsen, a panzióztatás egyrészt pénz (és mint tudjuk, a pénz a legkevesebb. Szó szerint.), másrészt ott sincsenek gumiból a falak, tehát egyszerűen: nincs hová vállalni. Így az ideiglenes befogadásra is az vonatkozik, mint az örökbe fogadásra: azzal, ha elhozol egy kutyát, kettővel teszel jót: amelyiket hazaviszed, és amelyik a helyére kerülhet.

- Előnyként mindenképpen felsorolnám azt, mert vannak olyanok is, akiknek ez fontos: ha szereted a kutyákat, és szeretnél konyítani is hozzájuk valamennyire, ennek a legegyszerűbb (és ingyenes) módja az, ha minél többféle kutyával kerülsz napi kapcsolatba. Kb. 15 éve azt hittem, hogy ugyanaz a séma érvényes az összes kutyára, ugyanúgy kell bánni velük, ugyanúgy tanítani, stb. Ez volt életem legnagyobb tévedése a kutyákkal kapcsolatban. Ahány eb, annyi szokás… minden kutya más, másképp viselkedik, másféle bánásmódot igényel, és mindegyiküktől rengeteget tapasztaltam, tanultam.

Ha esetleg meghozta ez a cikk a kedvedet, akkor a végére a fekete levest is célszerű elolvasni: az egyesületünk nagyon ritka esetben ad meghatározott időre ideiglenesbe kutyát, azaz: csak két hétre, csak egy hétvégére, csak nyárra. Ez alól kivételt képez, ha valamilyen műtét után a gyógyulás idejére szeretnénk őt családban tudni, de itt viszont, ha szükség van bármiféle otthoni kezelésre, akkor azt is jó, ha vállalja az ideiglenes. Általában gazdira találásig vannak a kutyáink ideiglenes befogadóknál, hiszen annak a kutyának sem jó, ha két hétig „háváj”van, lakásmeleg, séta, foglalkozás, simogatás-hegyek, majd utána visszakerül az eredeti helyére, ami rosszabb esetben egy kennel. Igen, ott sem éhezik, ott is foglalkozunk velük, szeretjük őket, de a két dolog, remélem, egyértelmű, hogy nem összehasonlítható. Azon kívül senki se felejtse el, hogy „nálunk jobb helyre”. A kutya ilyenkor, visszakerülve a régi helyére, előfordulhat, hogy összetörik, és kezdhetjük elölről felépíteni az emberekbe vetett bizalmát. Tehát: annak tudatában vállalj ideiglenest, hogy bizony lehet, hogy hónapokat, éveket lesz nálad a kutya. Igen, ez alatt hozzád nő, megszereted. De mi a legrosszabb, ami történhet? Annyira megszereted, hogy nálad marad? Nos, ez tényleg „borzasztó” lenne. 

Az egyesület mindig előzetes beszélgetés, felmérés után ad ideiglenesbe is kutyát, van lehetőséged „tesztelni” az adott négylábút, megismerkedni vele, velünk, elmondani, hogy milyen habitusú kutyával tudsz és szeretnél is együtt élni, mert lehet, hogy csak egy hónapig lesz nálad, de azt szeretnénk, ha ez sem a kutyának, sem pedig neked ne legyen egy stressz faktor.
Előtte megbeszéljük, mi az, amit esetleg tudsz vállalni, pl. van-e autód, tudod-e vinni, ha szükséges, orvoshoz, vállalod-e az etetésének költségeit, és mi az, amit az egyesület vállal ilyenkor (pl. orvosi költségek, póráz, nyakörv, stb.). Miután kapunk egy képet arról, hogy milyen kutya illene hozzád (hiszen optimális esetben nem kell mindenkinek egy hebrencs, hiperaktív, túlméretezett tankot választania látatlanban egy vidéki gyepiről, mint nekem  ), elmondjuk, hogy szerintünk melyik kutyák lennének a megfelelőek, majd választasz, és elindul a közös életetek, két hétre/három hónapra/két évre.
Ha van otthon meglévő állatod, kutya esetén őt is hozd magaddal az ismerkedésre, mert ő fog majd dönteni, nem Te. Mert bár majdnem minden kutya összeszoktatható a fajtársaival, de – ismétlem – ne legyen stressz egy új kutya érkezése sem neked, sem a meglévő kutyának.
Meglévő cica esetén, remélem, ez egyértelmű, csak macska-kompatibilis kutyát adunk, és ezt, ha még nem történt meg, előtte teszteljük.

Ha úgy érzed, hogy mindezek tükrében vállalod, hogy ideiglenes befogadó leszel, optimálisan határozatlan időre, akkor jelentkezz Takács Katinál a kasznakata@gmail.com e-mail címen, és kérjük, hogy írd le, milyen jellegű kutyára gondoltál (kicsi, nagy, aktív, vagy idősebb, nyugodtabb), van-e másik állatod otthon, és ha igen, milyen, valamint hogy mi az, amit szeretnél és tudsz vállalni (etetés, orvoshoz vitel, ha szükséges), és mi az, amiben az egyesület segítségét kéred.

Köszönjük, hogy segítesz! Jelentkezni Takács Katinál tudsz a 06 70 223 64 76 v. 06 70 619 06 96-os telefonszámon vagy e-mailban: kasznakata@gmail.com


kapcsolódó oldal: Lehull a lepel, avagy: Luca, kicsit másképpen